Kiindulópontnak
vehetjük, hogy a hazánkban forgalmazott legtöbb díszhal
ma már beakvarizált faj, ami azt jelenti, hogy generációk
óta élnek a hazai vizekben, mely gyakran kemény csapvíz.
Amennyiben
ilyen halaink vannak, és azokat "csak" tartani szeretnénk
- tehát tenyészteni nem -, általában elég csapvízben
tartani őket, bár meg kell említenünk, hogy sok faj megkívánja a lágyabb
tartóvizet.
Abban az esetben, ha halainkat - akár csak magunk szórakoztatására,
próbaképpen - szaporítani is szeretnénk, szükség
lehet a víz keménységének és pH értékének beállítására.
Sok halfaj nehezen, vagy egyáltalán nem ívatható
csapvízben, ilyenkor - legalább közelítőleg
-
elő kell neki állítani azt a vizet, melyben eredeti
élőhelyükön is fellelhetők. Teljes mértékben
sajnos úgysem sikerülhet leutánozni azt a vizet, de
általában a közelítő értékekkel
is el lehet érni sikereket.
Szükség lehet a vízértékek beállítására
abban az esetben is, amikor nem itthoni halakat vásárolunk,
hanem valamely importőrrel szállíttatunk. Ilyenkor
többnyire ún. vadon fogott, vagyis az eredeti élőhelyén
befogott példányokról beszélünk. Ezeknek
az egyedeknek elég sokáig érdemes az eredeti vizükhöz
hasonló tartóvizet készíteni, mivel sokkal
érzékenyebbek. Csak igen lassan szoktathatók hozzá
az itthoni vízhez.
Mind a keménységet, mind a kémhatást mérni tudjuk. A
laboratóriumi módszerek - bár kétségtelenül a legpontosabbak - sokunk
számára elérhetetlenek. Díszhalkereskedésekben, vagy aki rátalál,
vegyészeti boltokban kapható indikátoros (folyadékos) és lakmuszpapíros
gyorstesztek Ezek ára változó, nagyjából gyártótól függ, pontosságuk az
akvarisztikában elfogadható. Talán annyit megemlítenénk, hogy általában
pontosabbak, és tovább eltarthatóak a folyadékos, csepegtetős tesztek. A
lakmuszpapíros tesztek tárolása nagyobb odafigyelést igényel, ezeket
légmentesen zárt tégelyben illik tárolni.
A fentieken túl kaphatóak gyorstesztek a víz nitrát-,
nitrit-, vas-, ammónia/ammónium, foszfát tartalmának mérésére is. Ezeket a
teszteket azonban nyugodtan elhagyhatjuk, talán a nitrát teszt az, amit
még érdemes beszereznünk.
Lássuk mit is csinálhatunk a vízzel...
Az akvárium vizét lágyíthatjuk,
keményíthetjük, a kémhatását eltolhatjuk
savas, illetve lúgos irányba.
Lágyítás:
Lágyításra akkor lehet szükség,
amikor pl. dél-amerika őserdeiből, az Amazonas vidékéről
és mellékfolyóiból származó
pontylazacokat, harcsákat szeretnénk szaporítani.
Sőt, bizonyos esetekben nem csak szaporítani, ugyanis vannak
olyan érzékenyebb fajok, melyek máig igénylik
a lágy sokszor savas vizet.
A vizet többféle képpen lágyíthatjuk.
-
forralással
Ezzel a módszerrel csak a változó keménységet
okozó sók egy részét tudjuk kicsapatni
a vízből. Az állandó keménységet
így nem tudjuk változtatni. Forraláskor a Ca
és Mg hirdokarbonátok távoznak a vízből,
fehér csapadék formájában. Ügyeljünk
arra, hogy csak tiszta, zománcozott edényt, fazekat
használjuk, mert amennyiben az edénynek
már van ilyen kicsapódott mészbevonata, vagyis
vízköves, akkor előfordulhat, hogy a lágyítani
kívánt víz keményebb lesz, mint volt.
Ha a lágyítás sikeres, akkor pl. a budapesti
14-16 nk-s csapvizünk 4-5 nk-val lesz lágyabb. Forralás
után nincs más dolgunk, mint hagyjuk a vizet kihûlni,
és átszûrjük sûrû anyagon.
-
higítással
A csapvizet hígíthatjuk desztillált vízzel,
ülepített, átszûrt esővízzel,
vagy hólével. A deszillált víz keménysége
0 nk, pH értéke semleges, de az esővíz és a hólé keménysége
változó lehet, bár szinte mindig a nagyon lágy
kategóriába tartozik, vagyis 3-4 nk-s. Kémhatása
általában semleges. Esővízzel való hígítás esetében az esővíznek
mindig érdemes megmérni az értékeit ahhoz, hogy pontos végeredményt kapjunk.
-
oxálsavval
Az oxálsav sajnos kereskedelemben már csak engedéllyel kapható.
Az oxálsavas lágyítás: 100 literre 16 gramm oxálsavat kell számolni.
Függően attól, hogy mekkora hordó áll rendelkezésünkre, a csapvízzel
feltöltött hordóba az annak megfelelő mennyiségű oxálsavat mérjük
ki. Ezután a hordóba tegyünk egy kis szivattyút, amit egy órát járassunk, hogy
a hordó tartalma jól összekeveredjen.
Ha a sav feloldódott és jól elkeveredett a vízzel, erősen opálos,
tejszerű lesz. Ki kell venni a pumpát, és 24-36 órát állni hagyni, hogy a
kicsapódott anyag leülepedjen. Utána lehet leszívni a vizet a
tetejéről, vigyázva, hogy közben ne keveredjen fel, úgy, hogy az alsó, kb. 10 cm-nyi vizet mindig
érdemes a hordóban hagyni. Ez tartalmazza azt a leülepedett anyagot,
amit a sav kicsapott a vízből, sajnos ez szemét. Így kis vesztesség van ugyan, de még mindig
az egyik legolcsóbb lágyítási eljárás.
Az eljárás után a leszűrt víz tisztaságát a következő képpen lehet
ellenőrizni: kiveszünk a már leülepített vízből egy
decit, hozzáöntünk ugyanennyi csapvizet. Ha bezavarosodik, az azt
jelenti, hogy a vízben még van sav, tehát még higítani kellene
csapvízzel, megint keverni egy kicsit, és megint állni hagyni. Erre
oda kell figyelni, mert a savtartalom miatt az akváriumot könnyen
tönkre lehet tenni...
Az eljárással egy apró gond van, mégpedig az, hogy az így lágyított víz pH
értéke lemegy 5-re,
amit kevés hal visel el. A kész vizet vagy csapvízzel hígítsuk, így
kaphatunk 3-4 nk-s, 6.5-7-es pH értékű vizet, vagy ha nagyon lágy
vízre van szükségünk, akkor a pH értékét kell módosítanunk.
-
gyantával
Az ioncserélő műgyanták jellemzője, hogy rajtuk a
lágyítandó vizet átfolyatva megkötik a víz keménységét és
sótartalmát okozó kationokat és anionokat. További jellemzője, hogy
használatuk során ebből a képességükből veszítenek. Vagyis adott
mennyiségű gyantával csak adott mennyiségű vizet tudunk lágyítani. A
lemerült gyantát vegyszerekkel regenerálni lehet, azonban ez a
művelet a felhasználandó vegyszerek veszélyességéből adódóan normál
háztartásban nehezen kivitelezhető.
Régebben kétoszlopos ioncserlő oszlopokat használtak, az egyikbe a
kation-, a másikba az anioncserélő gyanta került. Napjainkban
kapható egy kényelmesebb eszköz, a kevertágyas gyanta, mely mindkét
alkotót tartalmazza. Kevertágyas gyanta esetében is használhatunk
ioncserélő oszlopot, ennek méretezése azonban pontos számolgatást
igényel. Alább egy egyszerűbb megoldást ismertetünk.
Az általunk használt kevertágyas gyanta 1 literével a
14-16 nk körüli budapesti csapvízből
általában 100 liter 0 nk keménységű vizet lehet csinálni. Ez nyilván függ attól
is, hogy a
csapvíz éppen milyen keménységű. Pl. télen, és a Duna magasabb vízállásánál
tudtommal keményebb a csapvíz. (nekem sikerült 1 liter gyantával 140 liter
0 nk keménységű vizet előállítanom, nyilvány ez a csapból folyó víz
éppen lágyabb volt valamivel a megszokottnál. - Szerk.)
Az alapmennyiségnek 100 vízhez számoljunk 1 liter gyantát. A hordónk
méretétől függően számoljuk ki a megfelelő mennyiségű gyantát, és
ezt tegyük 1 réteg egyszerű harisnyába. Egy nagyobb szájú, fél literes műanyag flakont
(nagyobb hordó esetében több gyantára, így nagyobb flakonra van
szükség) megreparálunk
úgy, hogy az alját több helyen kifúrjuk (4-5 mm-s lyukak). A flakon
kupakjára is fúrunk egy lyukat, akkorát, hogy egy pumpát rá tudjunk illeszteni. Ebbe a
flakonba helyezzük a harisnyát a gyantával. Azért kell a nagyszájú flakon,
hogy a gyantát viszonylag könnyen bele tudjuk helyezni. (Én egy régi biciklis kulacsból csináltam
- Szerk.) A lényeg az, hogy a flakon
lehetőleg hengeres alakú legyen, de legalábbis a gyantát úgy kell benne
elhelyezni, hogy a víz ne tudja kikerülni, kénytelen legyen a gyantán
áthaladni.
Miután a pumpa is a helyén van, az egészet belehelyezzük a vízzel
megtöltött hordóba, és a szivattyút járatjuk kb. 2 órát. 2 óra
elteltével próbatesztet lehet végezni, ekkor általában kész a 0 nk-s
lágy víz. Lemerülő félben lévő gyantával a pumpát tovább, több ideig
kell járatni, mivel ekkor a gyanta minőségéből adódóan már csak
kevesebb iont képes megkötni.
Sikeres lágyítás után a gyantát érdemes még
egyszer, a következő lágyítandó vízhez felhasználni. Általában még lágyít rajta egy kicsit. Kb. 1 órát
hagyjuk a szivattyút járni, ezután cserélhetjük le friss gyantára.
Figyeljünk arra, hogy érdemes csak annyi
gyantával dolgozni, amit egyszerre el is használunk. (Próbálkoztam nagyobb 1 literes
flakonnal 30 liter vízhez úgy, hogy megcsináltam vele 30 liter vizet (épp ennyi
kellett), és félretettem. Amikor kellett egy hét múlva a következő 30
liter lágy víz, akkor ugyanazt az 1 liter gyantát használtam, ugyanabban a
flakonban. 2 órát járattam a szivattyút, de már valami nem stimmelt.
Kissé büdös volt a víz. Az egész gyanta belebüdösödött harisnyástúl a
flakonba... A víz zavaros lett. A vége az lett, hogy ki kellett öntenem a
vizet, nem lehetett felhasználni. Ezzel egyszer még kísérleteztem, mire
rájöttem, hogy sajnos ez így nem működik.... - Szerk.)
-
RO (reverse osmosis) készülékkel
Mielőtt belemélyednénk, ejtsünk pár
szót a készülék mûködési
elvéről. Maga a készülék nagy nyomáson működik, az
optimális érték általában 4-10 bar között van. Ettől eltérő
paraméterekkel is találkozhatunk, ez a készülék gyártójától,
kialakításától, kapacitásától is függhet. A mai forgalomban lévő
ozmókészülékek több, általában 2-3 tartályos szerkezetek. Az első
tartályban általában egy előszűrő, a másodikban egy aktívszenes
szűrőközeg, míg a 3. tartályban maga a membrán található. A
készüléken a rajta keresztül préselt víz ebben a sorrendben halad
át. Az utolsó "patron" végén két vezeték jön ki, az egyiken
távozik a selejt víz, a másikon
meg a tiszta ozmóvíz.
Az eljárásról részletesebb leírást egy későbbi írásunkban közlünk
majd.
Csak kinyitom a csapot és jön a lágy víz,
gondolhatnák sokan. Igen, nagyjából így
van, de azért nem ilyen egyszerû a dolog. Kétségtelen,
hogy talán a legkényelmesebb módja a lágyvíz
előállításának, ha vásárolunk
egy ozmó készüléket, de vannak buktatói.
Mielőtt rászánjuk magunkat a vásárlásra,
számoljunk. Eleve a RO készülék ára
magas. Hozzá kell venni, hogy a segítségükkel
nyerhető lágy víz mellett melléktermék
is van, mégpedig "kőkemény" víz,
melyet nem sok mindenre lehet felhasználni. Esetleg hígítva
afrikai sügérek akváriumába felhasználható. Ha mégis
akad jó ötletünk, akkor gondoskodni kell annak tárolásáról,
mivel ez a melléktermék sokszor igen
sok liter kemény vizet jelent. A régebbi készülékek
1:4 arányúak is lehettek, ami azt jelenti, hogy 1 liter
lágy víz mellett lefolyik 4 liter rossz víz.
A mai készülékek már jobb kondíciókkal
bírnak, mértünk 1:2.7, sőt 1:2 arányt
is. Vigyázni kell arra is, hogy a memrán soha ne száradjon
ki. Ha kiszárad, akkor megrepedezik, és a készülék
használhatatlan lesz. Az egész RO készülék
lelke a membrán, majdnem ugyanannyiba kerül annak a pótlása,
cseréje, mint maga az egész készülék.
Gondoljunk bele abba is, hogy e készülékkel előállított
víz csupán H2O, vagyis tényleg tiszta
víz. Mûködési elvéből adódóan
egyáltalán nem tartalmaz sókat, ásványi
elemeket, amelyekre pedig a vízi élővilágnak, különös tekintettel a
növényekre, szükségük
lenne. Vagyis ezt elvileg illene pótólni.
Nyerhetünk lágyvizet továbbá esővízből,
vagy hóléből is. Az esővíz vagy hólé gyűjtésével
szintén óvatosan kell eljárni, mindkettő tartalmazhat szennyeződéseket,
pl. a nagyobb városokban és azok közelében, főként gyárak mellett, nagy
forgalmú utak mentén (ipari szennyeződés, szmog, stb.). Amennyiben
lehetőségünk van, igyekezzünk olyan helyről gyűjteni, ahol a fenti
tényezők nem játszhatnak szerepet, pl. vidékről, telekről, esetleg külső
kerületekből, zöldövezeti környékről.
Esővíz esetében, amennyiben azt a tetőről gyűjtjük, csak akkor tegyük az
eresz alá a hordót, ha az eső már legalább fél órája, kiadósan esik. Ekkor
már elvileg lemosott a tetőről minden koszt. Megoldást nyújthat az ún.
ülepítéses módszer, amikor több, 2-3 hordót állítunk sorba, és ezeket egy
átemelővel összekötjük. Az első hordóban elvileg ekkor a tetőről lezúduló
szennyeződések leülepednek, az utolsó hordóban már csak a tiszta víz lesz.
Azonban ezt is érdemes még alaposan leszűrni.
Hólé gyűjtésével kapcsolatban annyit említenék meg, hogy csak tiszta,
frissen hullott havat használjunk fel. Sokak szerint a hó alkalmatlan
akvarisztikai felhasználásra, mégpedig azért, mert lassabban hull alá,
mint az esőcseppek, és szerkezetéből adódóan több légköri szennyeződést
tartalmazhat.
Hogy kinek melyik lágyítási módszer válik be jobban,
azt ki-ki döntse el maga. Szempont lehet, hogy mennyi lágyvízre van
szükségünk, az, hogy ki mennyire szeret, illetve tud barkácsolni, és nem
utolsó sorban a költségeket is érdemes szem előtt tartani.
Ritkább esetben, de előfordulhat, hogy a vizet
keményítenünk kell. Sok esetben elég, ha az akvárium vizébe mészkő
szikladarabokat helyezünk, dekorációt gyanánt. Ez pl. afrikai sügérek
esetében használatos. Egyes írások szerint keményítésre alkalmas a
magnézium-szulfát, ami gyógyszertárakban keserűsó néven kapható.
A kémhatás változtatása, a pH érték növelése,
illetve csökkentése
A pH érték változtatására csak indokolt esetben lehet
szükség. Normál körülmények között, díszakváriumban nem kell foglalkoznunk
ezzel. Mint azt a lágyításnál is említettük, a kémhatás változtatásánál is
hasonló esetekben, vagyis kimondottan lágy, savas vizet igénylő halak
tartása vagy tenyészétse esetében alkalmazzuk a savanyítást.
Kemény vizet magas kalcium- és magnézium-hidrokarbonát tartalma miatt
nehezebb savanyítani, ugyanis ezek gátolják a savas jelleg kialakulását.
Ezt a jelenséget hívjuk kiegyenlítő, vagy más néven puffer-hatásnak.
Savanyításra használhatunk sósavat, foszforsavat, kénsavat, tőzeget,
esetleg égertobozt. A sósav Cl ionjai sok halfaj és növény számára károsak
lehetnek. A foszforsav néhány fémmel oldhatatlan vegyületet képez, mely
kicsapódik az akvárium falára, és esztétikailag rossz hatást kelt. Ezek a
kicsapodótt vegyületek a növények számára is fontos nyomelemeket is
tartalmaz, melyek így az akvárium vizében kisebb mértékben találhatók meg,
vagyis a növények fejlődése lelassul. A kénsav talán a legjobb a fent
említettek közül, hiszen a szulfát tartalma miatt a halakat ívásra
serkentheti. Használatakor azonban ügyelni kell arra, hogy ha oxigén
hiányában a vízben felhalmozódott szerves anyagok bomlani kezdenek, a
szulfát átalakulhat mérgező szulfittá. A fent említett savakból előszőr
híg törzsoldatot készütsünk, majd ezt csepegtetve, folyamatos mérés közben
állítsuk be a kívánt értéket.
Egy már betelepített akváriumban ez a folyamat csak több napos tortúrával
vihető végbe.
A tőzeggel és az égertobozzal csak igen lágy, 1-2 nk keménységű vizet
tudunk savanyítani. Tőzeg esetében szintén törzsoldatot érdemes készíteni
úgy, hogy pl. egy dunsztosüvegben több napon keresztüll kiáztatunk egy
adag tőzeget.Ugyanez az eljárás használható égertobozzal is, bár az
általában az akvárium vizébe dobva is használhatjuk. A tőzeg és az
égertoboz további előnye, hogy festik a vizet, mely sok faj számára igen
előnyös, ívatáshoz sokszor nélkülözhetetlen.
Egyes vegyszerekkel történő lágyítás esetén szükség lehet a lágy víz
lúgosítására is. A kémhatást lúgos irányba tolni pl.
szódabikarbóna-oldattal tudjuk, melyet szintén lassan csepegtetve,
fogyamatos mérések kíséretében tegyünk. |
